(Emlékvers)
„Halottaim is egyre többen.”
Írta Radnóti egyik versében.
Így vagyok ezzel én is.
Most tudtam meg: újabb, hozzám közelálló embert
vesztettem el,
Kinek a halálát alig tudom fölfogni, - józan ésszel.
Zétényi Tanár Úrtól sokat kaptam,
Főleg azt, hogy bízzam magamban.
Igaz, kettes lett a diplomám,
A szakdolgozatom kudarcos jogán.
Ellenem emiatt – még ma is – sokan gáncsot vetnek,
Nem vagyok oszlopos tagja az előmenetelnek.
Azt értékelte bennem, hogy
Magamnak a legnehezebb szakdolgozati témát szemeltem
ki,
S azt egyedül segítség nélkül akartam kibontani.
Még a konzulensemet is elutasítottam,
Nem, mintha nem bíztam volna Valkó Tanár Úrban,
Bizonyítani akartam – elsősorban magamnak,
Hogy elfogadható lennék kutatónak.
Választásom,
Lukács György gondolatvilágának tolmácsolására esett,
Miatta lett műveltségem, egyre szélesebb.
Hamar rájöttem, ha jól akarom földolgozni a témát,
Araszolva kell haladnom, -
Az idézeteinek is utána kell járnom!
Megértettem, meg kell szereznem azt a műveltséget,
Amivel Lukács György rendelkezett.
Így hát, amíg lehetett, 8 - 12 órát olvastam.
Amikor már dolgoztam;
Akkor munkaidő előtt, vagy munkaidő után
Ültem neki a könyveknek legalább 2-3 órán át!
Így töltöttem éveken keresztül, könyvraktáros éveim
Minden hétköznapját!
Amikor Lukács, Goethe –t idézte,
Lelkembe vésődött Goethe.
Miközben olvastam az Esztétikum sajátosságait
Megismertem Schillert, Tasso-t, Lessing-et,
Lelkembe pazar érzések pezsegtek!
Amikor meg hivatkozott Marxra
Szüleim is láttak Marxot olvasva.
Lenin című tanulmánya előtt,
Lenin műveit bújtam.
Összevetettem a valóságot és a könyvekből áradó eszményt,
S miközben lófráltam az utakat a járdák peremén
Morfondíroztam magamban: mi a társadalom, s ki vagyok
én?
Hogy függ össze a múlt, a közösség és az egyén?
Az elmélkedés és az olvasás lelassította a munkám,
Az időből kifutottam, - s összekapkodottan adtam be a
témám!
Ezt az önálló búvárkodást értékelte Zétényi,
S nem félt előttem kimondani:
„Magától többet vár a Főiskola!”
Utalt arra, látja, még csak az anyaggyűjtéssel voltam
elfoglalva.
„Halasszon egy évet, beszéljen a konzulensével,
Ne elégedjen meg elégségesével!”
Megijedtem. Azt
gondoltam, ha nem végzem el három év alatt a három évet
Mezőtúron, mint kamaszkorom idején, ismét gúny tárgya
leszek
S ahogy évekig, ismét utánam kiabálnak a felnőttek,
gyermekek
Akik reám gúnyos megjegyzéseket tesznek.
Ahogy ez átvillant az agyamon
Rontottam a Tanár Úrral való kapcsolatomon.
Taktikáztam.
Tudom Tanár Úr a témát kettesre!”
Arca elborult, dühös lett:
„Ja, ha magának ennyi is elég!”
Mérges szemekkel nézett rám
Csalódottság tükröződött az arcán.
Nem mondhattam el, hogy mezőtúriak ítéletétől félek
Győzelmet, inkább távlatokban remélek.
Megbosszulta. Hiába tudtam az államvizsgán, -
Ahol egyébként Ő volt az elnök, -
A könyvtártant, a könyvtártörténetet jól
Mindenből kettest adott – bosszúból!
Mégis magasztalom.
A diplomaosztásnál lágyabb szelídebb hangot ütött meg
Amikor kezünkbe adott diplomával utunkra engedett
bennünket.
„A Babinszky kettese többet ér
Egy-két hallgató
Cikkekből, tanulmányokból összeollózott jelesénél.”
Felnőtt koromban az Ő mondatai hajtottak előre,
Az Ő mondataitól kaptam erőre.
Az, hogy dühös kifakadásának lett
Első megjelent könyvem az eredménye,
Amely bekerült a magyar irodalomtörténetbe,
Hálásan emlékeztet egy önzetlen tanárra, - Zétényi
Imrére!
Budaörs 2011. november 28. hétfő.
