Az első szerelem emlékére

Az első szerelem tizenegy évesen,
Mint májusi szellő, meglepett hirtelen.
Egy ártatlan pillantás bőszítő fényében
Bimbózott szívemen, hogy szebb jövőt ébresszen.

Szőke mosolyú bársonyos hangjával,
Homérosz ihlette hófehér karjával,
Lantot pendítő őzikeformával izgatta lelkem!
S így magányos fohásszal kértem képzeletben:
„Add meg, hogy a testem családfő lehessen!”

Hogy is kezdődött?

Rajzóra volt.

Egy nagy ívű álmot varázsolt papírra,
Mit színesre ábrázolt gyöngéden az ujja.
Bennem egy belső hang azonnal kiáltott:
„Ez olyan kedves lány, hogy ő lesz, kit választok!”

(Próbáltam én is a rajzlapon formázni,
Ügyetlenül, sután tudtam csak firkálni,
Nekem a grafika sehogy se sikerült,
Ám amit ő rajzolt, az azonnal földerült!)

Volt egy barátnőd. Húgom kit szerettél.
Kivel Újvárosban szólót énekeltél.
Hatvanöt telén kemény volt a tél,
Berettyó partján fújt, süvöltött a Boreas-i szél.

Emlékszel? –

Szánkáztunk hétvégén a folyó közepébe,
Vastag jégpáncél terült akkor annak felszínére.
Öcséddel érkeztél, én húgommal mentem,
A partról siklottunk le szélnél sebesebben!

Néha lesodródtunk, s bukfenc lett a vége,
Vagy korcsolyával köröztetek jókat nevetgélve!
Este hazafelé az utcalámpát néztem,
Fénysugarak alatt hó csillant az éjben.

A lányok szánkón húztak a ropogó hóban,
Közben vidáman csevegtek – milyen boldog voltam!
S míg néztem a póznákat; „a drótok, hogy feszülnek!”
Abban reménykedtem; „hogy sógornők lesztek!”

Eltűnődve ezen, szép jövőnk felrémlett:
Fiúnk, ahogy láttam, Bach-tételt vezényelt,
A nagyobbik lányunk színészként szerepelt,
A kisebbik iskolában állt kiválóan helyt,
Ahogy képzeletben láttam, versenyeket nyert!

Másfajta álmomban két gyermek labdázott hímes tarka réten,
Mint a leggyönyörűbb Grimm írta mesékben.
Alkony után mindig ily képről regéltem,
Ha ébrenlétben nem volt már semmi esélyem.

Halvány holdvilágnál sérült, béna testem
Pizsamára vedlett, s ágyba bújt esetlen.
Párnámon mindig könnyel telt szemem,
Fennlét és álom miért nincs egységben?

Egyszer meghívta húgomat, s ő magával vitt engem,
Édesanyjával egy albumot böngésztem.
Kora ifjúsága tárult szemem elé; „neki születtem!”
Sóhajtottam halkan, lelkemben befelé.

Eljött hozzánk is egy gyermekzsúr kapcsán,
Üvöltött a magnó, pörgött az Illés – szám!
Kivirult az arca egy világslágert hallván,
Erre táncolt akkor, ez dobolt a sarkán!
S mert el akartam nyerni hófehér karját,
Ezért fáj, ha látok – még ma is – vérpiros rózsát!

Zsebkendőjét meg; hogy őriztem akkor!
Elvesztette nálunk, pont a búcsúzáskor.
Párnám alá dugtam, és szagoltam az éjben,
Tündéri alakját ezzel idéztem!

Ezután eltökéltem, hogy rímekbe szedem
Azt a legszebb érzést, mit ő váltott ki bennem!
A verssorok között nem volt bizony összhang,
A képkáoszt kísérte vihogás és gúnydal.

Ám szívemben az érzelem túl dús volt s pazar,
Nem törődtem azzal, hogy másokat zavar.
Zagyva képsorokkal traktáltam sokakat,
Erre maróan gúnyolt, s felbujtott másokat.
Őrlődő lélekkel én csak azt rebegtem:
„Nekem nem kell más nő, más ne szeressen engem!”

Ekkor visszájára fordult minden ékes dolog,
Szerencsére hozzá Fortuna bekopog.
Magamban ordítottam: „ha magad adod másnak,
Szerelmet vallok én, minden jött-ment lánynak!”

Tudom, így vágtam el egy életre az utam,
Hiába szánom – átok ül már rajtam!
Séta címén azért bolyongok céltalan,
Amit irántad érzek, az számodra sorstalan.

Legyél nagyon boldog, hogy vigasztaljam magam, -
„Bár mártírrá tettél, ez nem volt haszontalan!”

1972. szeptember 30. Szombat.