Amikor Misu bácsi
meghalt, a temetésen nem sírtam,
Csak szomorú voltam.
Édesapám mellettem állt
és reszketett,
Bátyja halála miatt
szenvedett.
Másnap, láttam tündökölni
a kék eget,
Melyet sok apró fénysugár
díszített.
Láttam fényárban úszó, didergő
házakat,
Sietősen suhanó női lábakat.
Villamost; a Körtéri
forgalomba csilingelt,
Buszt; mely robogva
megállóba érkezett.
Láttam galambot, - égbe
szállt!
Láttam röpülni sok madárt!
Tél volt. Néztem a havat,
- a latyakos utakat!
Az egyik latyakban, -
hullámzó arcomat!
A hideg szél kézfejem járta
át,
Boldogan integettek felém,
a kopasz fák!
Nevettem mindenen, ami
élt,
Az Élet a szívembe teret
kért!
„Misu bácsi neked csak
ennyit ért!”
Hallottam, amint unokabátyám
felesége megítélt.
Nem vette észre, hogy
habzsolok,
Hogy az élet értelmébe harapok!
Fölértékelődött sorsom,
életem,
S nem baj, ha nem lesz
rangom, hírnevem,
Csak az élet nyüzsögjön körülöttem!
Az élet, az élet, - az, maga
szép!
Szívemben élővé válik,
aki élt!
A temetés csupán üzenet:
Becsüld, szeresd az
életet! ...
Ez, nem azt jelenti, hogy
nem becsülöm a halottat,
Akiket szerettem, szívemben
föltámad!
A szeretett rokon, a
barát bennem él,
S képzeletemben újra, -
újra testre kél!
Budaörs, 2012. november
25. Vasárnap. Babinszky László.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése